(A cikk az ams magazinban jelent meg)

Az újjászületés rögös útja

Tekintettel arra, hogy nemrég csöppentem bele a veterános világba, még sosem kísérhettem figyelemmel egy teljes megújulási folyamatot. Azonban mint tudjuk, ami késik, nem múlik és egy akkurátus autórestaurátornak, illetve egy Triumph roadsternek köszönhetően ezt is kipipálhattam

Korábban nem igazán értettem, hogy a legtöbb veterán autó miért készül hosszú hónapokig, esetleg évekig, azonban most már tudom, hogy a veteránozáshoz nem passzol a „ham buci bekaplak” stílus. Ez a „sport” még véletlenül sem a kapkodásról, illetve a gyors munkáról szól, főleg akkor, ha valaki tényleg tisztességgel szeretné végezni a dolgát. A TR3-as is lassan készült el, de szerintem ezt a boldog tulajdonosa sem bánja, a lényeg ugyanis a hosszú évekre szóló, mesés végeredmény.

A történet úgy indult, hogy Zoltán fejében érlelődni kezdett egy gondolta, miszerint szeretne egy olyan öreg sportkocsit, amely lehetőleg a Jaguár vagy a Triumph gyár kapuján gördült ki egykoron. Aztán néhány gyorsan tovaröppenő évvel később úgy hozta az élet, hogy megismerkedett Jánossal, az öreg autók jótevőjével és innentől kezdve nem volt megállás. Véglegesítették az elképzelést - TR3-as mellett voksolt a leendő tulajdonos - és kontinenseket átívelő alapautó kutatásba kezdtek. Több-kevesebb csalódás és bosszúság után egy Holland kereskedő prezentálta a borzasztóan romos állapotban lévő kicsikét, amely természetesen tréler hátán érkezett új otthonába. A kasztni olyan szinten korrodált volt, hogy a két végén egyszerre nem is merték megemelni, mert féltek, hogy kettétörik, illetve eleinte a motort sem lehetett átforgatni. Aztán szép lassan beindult a restaurálós gépezet, kezdve a soha véget nem érő pucolási fázissal, amely során több évtizedes olajos, saras, ráragadt, odasült mocskot kellett eltávolítani szinte mindenhonnan. A váz és a felépítmény tett egy kis kitérőt a hamokfuvóknál, majd a fémtiszta felület kapott egy alapozást, hogy még véletlenül se üthesse fel fejét újra a rozsdásodás. A lakatolási műveletek során tisztességes ütemben fogyott a huzal, a gáz és a vaslemez. Közben teljes gőzzel folyt a munka Ferinél is, aki a motort, a váltót és a komplett futóművet vette kezelésbe, persze fékestől.

A TR3-as Triumph-ot 1955 és 1962 között gyártották, azaz nem éppen mai vagy tegnapi csirke, így óvatosan próbáltam kérdezgetni Jánost, hogy honnan lesz alkatrész. Hamar világossá vált ugyanis számomra, hogy nem lehet mindent megoldani lelkesedéssel és kétkezi munkával. A mester mosollyal a bajusza alatt nyomta kezembe az alkatrész katalógust, amiből szinte minden megrendelhető újonnan az utolsó kis colos baszt is beleértve. A felújítási folyamat alatt több hullámban érkeztek az alkatrészek, sajnos sok kisebb és nagyobb darabot kellett angolhonból, drágán beszerezni, mint például hengerfej, díszlécek, tömítések, alátétek és számos gumielem. Tekintettel arra, hogy a sportos kis TR3-asból a wikipédia szerint több mint 10 000 a mai napig használatban van szerte a világban (főleg Amerikában), nem csoda, hogy megéri gyártani az új alkatrészeket.

Miután Feri elkészült a motorral és a rábízott alkatrészekkel, következhetett az összeszerelés, amely során elsőként az első, illetve a hátsó futómű foglalta el a helyét az alvázhoz rögzítve, majd Zoltán és János az erőforrást is a helyére ültette. Az első indítás jól sikerült, amely új löketett adott mindenkinek, aki valamilyen szinten részt vett a projektben. Időközben a piktorok is elkészültek a fényezéssel. Nem kapkodták el a dolgukat, igaz jó párszor végig kellett simogatniuk a kasztni minden négyzetcentiméterét kívül és belül egyaránt, de sikerült egész meggyőző végeredményt produkálniuk. Miután a felépítmény és az alváz újraegyesült következhetett az ablaktörlőmotortól kezdve a kuplungmunkahengeren keresztül a dudákig számtalan apróság beszerelése, illetve rajtolhatott az elektromos munka. A végére maradt a kárpitos, akivel megszenvedtek és aki megszenvedett, de végül elkészült minden, beleértve a felpatentolható ponyvát és az utastér, illetve a tetőszerkezet takaróját is. Néhány végső simítás és csinosítás után gördült be az angol gépezet a FIVA minősítésre, ahol a szigorú szakmai csapat kiosztotta neki a megérdemelt 10 évét.